^Ugrás felülre

Algyő, az én falum pályázat

Földi Ibolya: Gondolatok

 
Ülök egy kertben és merengek.
Az elmúlt negyven évemen.
Hazámtól távol.
Algyőtől ezerötszáz kilométerre.
Egyedül vagyok, mint egy vedlett nyakú madár egy kopár fa tetején.
Mit jelent nekem az a szó: Algyő?
Mindent. Az eddigi életemet.
Itt nőttem fel.
Itt éltem át jót és rosszat. 
Szerelmeket és csalódásokat.
 
Itt nőttem fel a csatorna nélküli, kohósalakos utcákon,  mikor ha elestünk a salak húsunkba véjta magát.
A düledező deszkakerítések árnyékában volt a legjobb kiütőset játszani, és amikor Jani bácsi hazaért a kocsmából, elszaladni. Emma nénivel csúfolódni Mitvisz nevű kutyája miatt. Az utca végén lévő kukoricásban és búzaföldeken bújócskázni. Felderíteni a kuktor kincseit. kiszökni a kiserdőbe a meleg vízhez fürdeni. Az ezeréves óvoda falai között Éva néni tyúkanyó szárnyai alá bújni.  Az iskola – mikor még délután is volt tanítás -, Nagy Katalin tanárnő és Kovács Antal tanárúr intő, óvó szavaik még ma is vissza csengenek.
21 lány és 6 fiú szoros köteléke, mi voltunk a legjobbak. Összetartoztunk, de mégis magunk közt is versenyeztünk. Azok az őrsi órák, számháborúk! Istenem, de rég volt, de szép volt!
Minden nap megcsodáltam a  templomunkat, és arról álmodoztam, ha sok pénzem lesz, megcsináltatom a toronyórát és a fűtést is, mert minden vasárnap átfáztam Mamával az Istentiszteleten.
Az iskola mellett volt egy pici kenyérüzlet,  ahonnét a friss sütemény és kenyér illata járta át  ormányainkat. 
Vele szemben volt az írószeres – egy nagyon kedves nénivel -, ha betelt egy füzetünk, csak átszaladtunk.
Sok időt töltöttem a régi könyvtár falai között – ott nekem kinyílt a világ!
A kultúrház öreg deszkáin mindig féltem – Eke tanárúr  vezénylő szavaira táncolni -, de sohasem szakadt le.
A reggeli rohanásaim a busz után, ahol még hátul adta a kalauz a jegyet.
Az utcában minden szomszédnál otthon éreztem magam.
Tisza! A gyönyörű, csodálatos, szelíd és háborgó Tisza!
Családi horgászások, bográcsozások, séták, bulik és bánatok színhelye. Itt gyűjtögettük biológia órára a növényeket, állatokat. Itt készültek sár- és agyag edényeim, amire hiába vigyáztam, mindig széttört.
A faluban mindenki ismerte a másikat és köszöntek egymásnak. Lovaskocsik verték még fel a port, elvétve volt valakinek kocsija.
Egy-egy kóborlásom alkalmával ábrándoztam arról, hogy a lápos-mocsaras területeken majd egyszer házak állnak, hogy nekünk is lesz szép könyvtárunk, bölcsődénk, meg minden, ami a városban van, és nem mondják, falusi, a beszéde meg parasztos. Sok hátránya volt - hogy itt éltem – a városi gyerekekkel szemben, és irigyeltem őket – akkor gyerekfejjel. 
Ma sokan megadnának mindent, hogy itt lakhassanak, mert gyönyörű lett az én falum, és megvan majdnem minden, mint a városban.
De valami mégis hiányzik, és már nem olyan, mint régen! Az egymáshoz viszonyulás.
 
Felpörgött az élet - a pénz utáni rohanás – a szomszédon túl kell nőni – neki van, nekem is kell, nem is egy, kettő! 
Örülünk más bajának, ha szerencse éri, irigykedünk. 
Új arcok laknak már itt, és ha köszönünk, néznek ránk, a fejüket is elfordítják.
A gyerekek nem rúgják a porban a labdát, nincsenek őrsi órák, megváltozott, megújult minden.
Jól van ez így, és mégsincs jól!
Mégis, mikor elindulok ebből az idegen országból, alig várom, hogy felbukkanjon az az útjelző tábla: Algyő – a legszebb szavak közé tartozik nálam. 
 
És én megnyugszom, mert hazaértem!
 
Ha meghalok…
 
Algyő földjéből születtem
Kérem az Istent
Algyő földje legyen halálom után 
nyughelyem
Ahol örökké háborgó testem 
megpihen
Ahol csend van
és mégsincs csend
Ahol hallhatom a 
Tiszának morajlását
a madarak énekét
tücskök bogarak zenéjét
ahol a szentjánosbogarak 
világítják meg síromat.
Algyő földje az én hazám
Itt lelem meg nyugalmamat
Igazán.